Június 29 pakolás napja: bekészítettem neki az összes általam szükséges ruházatot, cipőt stb. dolgokat amire szüksége lehet, majd azt szépen el is mondtam mit hol talál. Persze háromszor kellett mindent elmondanom mert marhára nem ott járt az én drágám esze, szerintem gondolatban már a vonaton ült. Aztán eljött a reggel: felkelés reggelizés autóba bepakolás és indulás a vasútállomásra.
Daneszom nagyon izgatott volt. Mire mi odaértünk már a vasútállomás váróterme tömve gyerekekkel és szülőkkel. De nem csak Daneszom volt izgatott hanem én is , még soha nem volt tőlünk távol ennyi ideig a gombóc a torkomban volt végig már előző nap. Nagyon izgultam érte. Vajon hogy fogja egyedül megállnia a helyét? Húz e minden nap tiszta alsóneműt? Ha lázas vagy valami baja van, szólni fog e valakinek időben??? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, és nagyon aggódtam, meg persze örültem is mert láttam hogy nagyon boldog és alig várja már.
Telefont nem vihettek, ezért megkértem az utcánkban lakó egyik kislányt aki szintén ment, hogy majd az ő mobilján értekezzünk hogy mi a helyzet. Ő már nagyobb lány ők már vihettek telefont, a kicsik nem.
Aztán kimentünk a vonathoz és elkezdtünk búcsúzkodni, egy pár tanáccsal még elláttam indulás elött, és utána felsegítette az apja a vonatra.
Még várni kellett egy jó tíz percet még elindult a jármű, addig is néztük a vonat ablaka mellett csücsülő fiamat, és olyan nagynak tűnt már, és mégis annyira féltettem. Igyekeztem nem kimutatni az érzéseimet de egyre nehezebben ment. Az apukája már tudta hogy sírni fogok, és igaza lett. Az utcánkban lakó egyik nő névszerint Éva is mellettünk állt neki mindkét fia ment a táborba, a kisebbik most először. Az ő szemében is ott voltak a könycseppek, így mégsem éreztem "ufó"-nak magam. Aztán megszólalt a síp bezáródtak az ajtók és elindult a vonat. Én és Öcsi feláltunk az egyik betonvirágtartóra onnan jobban láttuk Daneszt aki lelkesen integetett és mosolygott, az én szívem meg olyan nehéz volt mintha valaki rajta állna. A vonat ablaka sajnos visszatükrözte a saját arcunkat ezért jó erősen kellett nézni hogy egyáltalán lássam. De azért láttam és boldog volt, és ez jó érzés volt. Szépen lassan kivánszorgott a vonat, és vitte a fiamat is.
Apával kisétáltunk az állomásról és ekkor kitörtem. Csak folytak a könnyeim nagyon hiányzott a gyerekem.
Aztán teltek az órák, és hála a modernkori technikáknak, Bius a szomszédkislány a facebook-on közvetítette hol járnak épp és mikor érnek oda. Így mindig mindenről tudtam. Bele is gondoltam hogy annak idején anyuéknak még milyen rossz lehetett, mert én aztán rengeteget utaztam és nem hogy internet, de még mobiltelefon sem volt. És mégis minden mindig rendben volt. De már annyira hozzászoktunk ezekhez a modernkori vívmányokhoz, hogy már nem bírja ki az ember ha nem beszélhet a gyerekével. Ezért este tűkön ülve várva a nyolc órát már hívtam is Biust aki megnyugtatott hogy minden rendben van, és Danesszal is beszéltem aki lelkesen közölte hogy már fürödtek a Balcsiba és hogy a kedvence lasagne volt a vacsora.
Na ekkor megnyugodtam és innentől kezdve már könnyebb volt a hiányát viselni. Persze azért kétnaponta beszéltünk, mert ő sem bírta ki hogy nem értesítsen mindenféle élményeiről minket. Folyton ez ment a telefonban, hogy anya képzeld el hogy ... és... akkor... csak mesélte és mesélte az élményeket. Hála Biusnak ezek többnyire meg is lettek örökítve.
Aztán eljött a hazaérkezés napja. Este háromnegyed tízre kellett menni az állomásra érte. Bálintot letettem aludni, és már nagyon izgatott voltam hogy láthatom újra az én kis táborozós nagy fiamat. Apa beesett a munkából fél tízkor , egy gyors puszi ő maradt Bálinttal én meg rohanás Daneszért. Úton az állomás felé nagyon boldog voltam , olyan érzés volt mikor gyerekként látsz egy játékot ami nagyon tetszik és rohansz a szüleid felé hogy azt elmondhassad nekik , és izgatott vagy hogy megkapod e. Lehet hogy hülye hasonlat de én rohantam hogy végre megérinthessem megölelhessem "visszakaphassam" a fiamat.
Leparkoltam az autót, és gyors léptekkel a vasúti peronok felé vettem az irányt. Megcsapott a langyos meleg szellő a nyár illata ami érdekesen vegyült a vasútállomás illataival. Ezt az illatot biztos nem fogom elfelejteni mert az én boldogságomhoz vezetett, és mindig emlékezni fogok rá.
Mire én odaértem már rengeteg ismerős arcot láttam, apukákat anyukákat testvéreket akik ugyan olyan izgatottan vártak mint én. "Otthon éreztem köztük magam" az érzéseik hasonlók voltak. Beszélgettünk. Vártunk. Örültünk. És egyszer csak megláttuk a vonatunkat, a MI gyerekeink vonatát, és jött és jött és jött... Éva akiről az elején is meséltem ismét ott volt mellettem , érdekes hogy a reakciónk nagyon hasonlítottak mert mikor beért a vonat futólépésben később futva, nevetve és nem sírva rohantunk a gyerekeinkhez. Persze a vontat leghátulján voltak. Pech. Nagyon kellett figyelni az én pici fiamat mikor száll le a vonatról. Nem is láttam leszállni, sőt elől sem volt és hátul sem. Na mondom akkor most hol van. Tán elindult előre és csak kerestem néztem jobbra balra hogy talán meglátom a sok ismerős arc között. Aztán valaki :) megkocogtatta a hasamat, és annyit mondott szia anya. És a sapi alól felnézve rám megláttam a fiamat, hát leírni nem tudom mit éreztem. Öleltem vagy 2-3 percen keresztül, még jó hogy nem fojtottam meg.
Azóta is a rengeteg élményt meséli, voltak rosszak is de sokkal több volt a jó és jövőre újra fog menni. Talán jövőre már én is könnyebben viselem majd, nem fogom így félteni, de az biztos hogy jövőre is megsíratom, és mikor hazaért ismét csak ölelni és ölelni fogom.
